Mai interjúalanyunk M. Kácsor Zoltán, aki Garázs bagázs sorozatával kisfiúk tömegeinek szerzett örömet, Utazás Dínómdánomba című új meseregényével pedig, a dinoszaurusz-rajongók szívébe is belopta magát.
Leginkább meséidről vagy ismert. Más műfajban is alkotsz/tervezel alkotni?
Ez rögtön egy izgalmas kérdés, mert szerintem talán az egyik legkomolyabb írói dilemma a műfaj megtalálása. Sok műfajjal kísérleteztem: írtam verseket, felnőtt regényt, drámát, sőt még a filmforgatókönyvvel is megpróbálkoztam, mielőtt megtaláltam magamnak a mesét. Utólag könnyű azt mondani, hogy az írásaim fantáziájának és humorának típusa alapján egyértelmű, hogy nekem mesevilágokat kell alkotnom, de a legtöbben, akik rálépnek az alkotás rögös útjára, tudják, hogy ez az út a legkevésbé kiszámítható. Nekem például meg sem fordult a fejemben, hogy mesét írjak, míg nem születtek meg a gyermekeim, sokat köszönhetek tehát a családnak. Ami a jövőt illeti, most az látszik, hogy a Garázs bagázs (3-6 éveseknek) és az Utazás Dínómdánomba (6-12 éveseknek) után egyre idősebb korosztálynak fogok írni, de ezt a jövő majd eldönti.
A témák kiválasztásánál, a mesék megírása közben mennyire inspirálnak a gyermekeid? Volt olyan „gyerekszáj” a családban, ami mesekönyvekbe is bekerült?
Ahogy az előbb említettem, a gyerekeim nélkül nehezen találtam volna rá a mese műfajra, az ő inspirációjuk azonban nálam ennél rejtettebben jelentkezik. Vannak olyan mesék, ahol nagyon jól tud kijönni a gyerekek élő szövegeinek felhasználása, de úgy érzem, ez a gyakorlat az én stílusomba nehezen férne bele. Talán azért van ez így, mert, dacára annak, hogy meseíró vagyok, (egyelőre) kevés olyan történetem akad, melyeknek gyerekek lennének a főszereplői.
Te milyen mesekönyveket olvasol a gyerekeidnek? A mindennapi rutin részét képezi nálatok a meseolvasás? Neked kisgyermekként mi volt a kedvenc mesekönyved?
Talán nem meglepő, hogy otthon én vagyok a mesefelelős. A nagyobbik gyermekünk, Vilmos 2 éves kora óta minden este olvasunk esti mesét. Általában én veszek ki a könyvtárból egy-egy könyvet. Igyekszem változatos lenni, és persze, ha úgy látom, hogy valami folyamatosan untatja őket, kénytelen vagyok váltani. De ez szerencsére nagyon ritkán fordul elő. Az olvasmányos, fordulatos, bevállalós, fantáziadús történeteket szeretjük, mint amilyen például a Mabel Jones sorozat, de Gombos Jim története is a kedvencünk lett. Az én gyerekkori kedvenceim között ott szerepel többek közt az Óz, a nagy varázsló, a Kököjszi és Bobojsza, és a Kunkori és a kandúrvarázsló. Emlékszem, milyen bűvös, helyenként kellemesen borzongató világba kerültem, mikor úgy nyolc évesen a kezembe került. Talán az egyik első olvasmányom volt, és azóta felolvastam a gyerekeknek is. A feleségem rám is szólt, hogy ne olvassak már mindent fel nekik, mert mire maguk vennének kezükbe egy könyvet, nem marad olvasnivaló. Ettől azért persze nem tartok.
A Garázs bagázs sorozat eddig megjelent részei közül melyik volt a legnépszerűbb? Mit gondolsz, miért?
A Taknyos traktor és Az óvodakerülő úthenger voltak eddig a kedvencek, de majd kiderül, hogy az új kötetek, a Turbó Brúnó, a versenyautó és a Pukkantós Busz hogy tetszik az olvasóknak. Ezeknél a munkagépes meséknél nagyon sokat jelent maga a jármű népszerűsége, azt vettem észre, hogy egy traktor például valamiért érdekesebb a gyerekek számára, mint mondjuk egy kombájn. És nagyon sokat számít emellett a cím is: Az óvodakerülő úthengerben például benne van az óvoda szó, lehet, hogy ez kelti fel többekben az érdeklődést, amellett, hogy ez a mese éppen az egyik legjobb történet a sorozatban.
Nemrég jelent meg meseregényed, az Utazás Dínomdánomba. Miért pont dinoszauruszokról írsz? Hogyan találtad ki a karaktereket? Szerinted mi a meseregényed legfontosabb mondanivalója?
Minden gyerek életében eljön egyszer a dínókorszak, és amikor ez velünk is megtörtént, kerestem a boltokban dínós meséket, de főként csak ismeretterjesztő jellegűeket találtam. Ezután fogant meg a fejemben, hogy írni kellene egyet, de csak akkor kezdett el igazán foglalkoztatni a gondolat, amikor egy kis ötletelés után láttam, milyen nehéz ezekkel a lényekkel igazán jó történetet alkotni. Ekkor már kihívásnak tekintettem a dolgot. Az persze adta magát, hogy a gyerekek kedvence, a T-rex mindenképpen szerepeljen a mesében, egyik nap pedig beugrott az angol nyelvből az erre rímelő Rilex név. Ezután könnyű volt a hatalmas ragadozóhoz nem illő nyugodt jellemét kitalálni. Hogy Kunyi, a lesipuskás és zsörtölődő keselyű hogyan került Rilex szájába, ahol azóta is lakik, már tényleg nem tudom megmondani, de ettől a motívumtól kezdtem érezni, hogy sikerült elkapnom a történet hangulatát. Leiszút Feliszút pedig, a selypítős sárkány, aki azóta vegetáriánus, és azóta selypít, mióta ráharapott egy triceratopsz páncéljára, úgy született meg, hogy szerettem volna egy nem egészen szelíd, de azért mégsem félelmetes sárkányt is a cselekménybe. Mindezek után már könnyű volt megformálni a Szaurusz-szigeteket is, ahol az egymással távoli rokonságban álló madarak, dinoszauruszok és sárkányok uralják a világot. Ami pedig a mondanivalót illeti: Amikor történetet alkotok, soha nem foglalkozom az úgynevezett mondanivalóval. Persze törekszem a gyerekeknek megfelelő témával és pozitív értékekkel dolgozni, de azt vettem észre, hogy ha a mondanivalóval bíbelődöm, az majdnem mindig a dramaturgia kárára megy, én pedig elsősorban fordulatos, humoros, feszes szerkezetű történeteket szeretek írni, ahol elsősorban az izgalmas jellemek egymásra hatása, és a cselekményből eredő feszültség dominál.
A saját meséid közül melyiket szereted a legjobban, és miért?
Szerencsés alkat vagyok, mert mindig azt szeretem a legjobban, amit éppen írok. Most a Zabaszauruszok harmadik részén dolgozom.
Elárulhatsz valamit a jövőre megjelenő köteteidről?
Ami biztosnak látszik, az a Zabaszauruszok második részének megjelenése, ami valószínűleg a jövő évi Könyvhétre érkezik, illetve egy ettől független meseregény is tervben van, mely talán valamikor 2018 elején várható.
Szerinted mi adja el igazán a mesekönyveket, a szöveg vagy a grafika?
Ebből a szempontból érdemes külön választani az olyan kisebbeknek szóló könyveket, mint a Garázs bagázs, ahol minden oldalon teljes képes illusztráció szerepel a szöveg mellett. Ezekben a könyvekben, kis túlzással élve, nem is a kép van a szöveg mellé elhelyezve, hanem a szöveg a kép mellé, vagy inkább a képbe. A korosztály növekedésével aztán persze nyilván egyre dominánsabbá válik a szöveg. De összességében azt gondolom, először a kép fogja meg az olvasóközönséget, viszont, ha nem igazán jön be nekik a történet, nem fogják másoknak ajánlani, és nem fogják újraolvasni, vagy az esetleges folytatást megvenni.
Tagja vagy valamilyen írói csoportosulásnak? Szerinted jellemző az a mai Magyarországon, hogy a kortárs írók bármilyen módon segítik egymást (például a már befutottak a kezdő írók felkarolásával, vagy egymás műveire hivatkozással)?
Mindig is magányos farkas voltam, ami persze nem azt jelenti, hogy ne volnának író barátaim, vagy ne ismerkednék meg szívesen újakkal. Emellett azonban viszonylag távol élek Budapesttől, ezért ebben a kérdésben inkább hátrányban érzem magam. Nem tudom, vannak-e egyáltalán ma írói csoportosulások, persze baráti csoportok nyilván léteznek. Egy ismertebb író egy kezdő írót szerintem elsősorban tanácsokkal láthat el, de az utat, vagyis a saját műfajt, stílust úgyis mindenki csak maga találhatja meg, és végső soron ez a lényeg.
Van „béta” olvasód, vagy a megírt történetekkel rögtön a kiadókhoz fordulsz?
Vannak tesztolvasóim, igen. Az első mindjárt én magam vagyok, mert általában hagyom a kézirataimat pihenni pár hónapot, és akkor, kissé eltávolodva a szövegtől, ismét górcső alá veszem. Ezen a mércén kell először átmennie a kéziratnak. Aztán a gyerekeknek és a feleségemnek is felolvasom, ők hárman meg ugyancsak felérnek egy sereg szerkesztővel. Majd néhány barátomnak is elküldöm, akik még hozzáteszik a gondolataikat. Ez már egy kialakult kör, és olyan emberek, akik korban, nemben, irodalmi érdeklődésben is teljesen eltérnek egymástól. Így kapok viszonylag cizellált képet a munkámról. Ha sikerül a mission impossible, azaz mindenkinek megfelel, akkor szoktam egy nagy levegőt venni, és elküldeni a kiadónak.
Mit tanácsolnál egy kezdő meseírónak? Szerinted lehet tanulni az írást?
Egészen biztosan lehet tanulni az írást. Mint az élet bármely területén, a szorgalom szerintem itt is többet nyom a latba, mint az úgynevezett őstehetség. Persze nem árt, ha az embernek van affinitása is a dologhoz, de a legfontosabb, hogy szeressen írni, történeteket alkotni, és ne hagyja, hogy a siker akarása felülkerekedjen ezen a szereteten. Emellett sokat kell dolgozni, olvasni, elemezni, és persze írni. Fontos az éberség, soha nem lehet tudni, honnan jön a legtöbb segítség: én például nagyon sokat tanultam az új filmsorozatokból is, fantasztikus, milyen dramaturgiai érzékkel írtak meg néhányat. Persze mindezt úgy, hogy közben az, amit írsz, megmaradjon a sajátodnak. A kritikákat pedig meg kell tanulni úgy meghallgatni, hogy azt építőnek és ne támadásnak fogja fel az ember.
Van valamilyen szokásod, ami elősegíti, hogy jöjjön az ihlet?
Igen, leülök, és elkezdek dolgozni. Viccen kívül tényleg azt gondolom, hogy ez a dolog nyitja. Mikor fáradt vagyok, de mégis ráveszem magam a munkára, kevés kivételtől eltekintve végül mindig kiderül, hogy csak lustálkodni akartam, és pár percnyi munka után már fitt is vagyok. Ilyen formán tehát nem hiszek az ihletben. Emlékszem, hogy sok évvel ezelőtt, mikor még nem ilyen volt a hozzáállásom, az ötletek is nyögvenyelősen jöttek. Azóta viszont a történeteket kitalálni és megírni is sokkal könnyebb. Úgy is fogalmazhatnék, hogy maga a munka és az írói tevékenység szeretete az ihlet forrása.
Köszönjük az interjút!
(Nádasi-Ozsvár Andrea)
Ha többet szeretnétek tudni M. Kácsor Zoltánról, és a mesekönyveiről, itt olvashattok róla:
